Azt hittük az Evanescence budapesti szereplésére már sosem kerül sor, igaz, évekkel ezelőtt a The Open Door album kiadását követően a zenekar idelátogatott, hogy leforgassanak pár jelenetet a Good Enough videoklipjéhez.

Az Amy Lee vezette formáció legnagyobb érdemét az állandó megújulás mellett abban érhetjük tetten, hogy a zenekar úgy tudta kivezetni a nu-metalból a mainstream rockzenét, hogy az közben megtartotta annak súlyát és mélységét is.

A 2000-ben alapított eygüttesnek a zongorista-énekes Amy mellett a gitáros Ben Moody volt a másik legszilárdabb bástyája, ezt pedig mi sem bizonyítja jobban, mint a Wind-Up kiadó figyelme, amely az áttörést meghozó debütálás, a több millió példányban elkelt Fallen megjelenéséhez vezetett. Ben zenei érzéke és Amy dallamokba kiírt érzékenysége olyan hangzást hozott létre, amelyre korábban nem volt példa, hiszen a Fallen úgy tudta újraértelmezni az akkorra már lecsengő nu-metal elemeket, hogy azok nem voltak közhelyesek és unalmasak, Amy orgánuma pedig új lehetőséget kínált az akkorra már feltörekvő, női énekessel kiálló zenekaroknak.

Elvégre nem volt szükség sem teatralitásra, sem önmarcangoló merengésre ahhoz, hogy a dalszövegeken túl az előadásmódból is olyan keserédesség sugározzon, amely átélhetősége miatt bárkit képes megérinteni, magával ragadni.

Az igazi változást a második nagylemez, a The Open Door hozta meg, amely már Ben nélkül készült el: ez magyarázza a személyes hangvétel előtérbe kerülését, ami alkalmasint csak felerősítette a korábban is fel-felbukkanó gótikus színezetet.

Tavaly jelent meg a banda nevét viselő kiadvány, amelyhez a felvételek 2009 óta készültek. Amy előzetes nyilatkozatai alapján is erőteljesebb, izgalmasabb hangzást sejtettek, amit a végeredmény igazolt is. A The Open Door sejtelmességét ismét felváltották azok a gitárcentrikus elemek, amelyek a Fallen világát határozták meg, nem is beszélve az alkalmi elektronikus betétekről, hiszen ezek a háttérből is képesek voltak visszaállítani azt a hangvételt, amivel egy egész világ fogadta a szívébe a zenekart.

Ezért is örömteli, hogy most, három különböző, ám markáns karakterű kiadvány után láthatjuk vendégül a formációt a PeCsa Music Hallban. Reméljük, igazolják majd, hogy a rajongók kitartó és feltétlen bizalma a zenekarral szemben nem véletlenül volt képes ugyanazon a lángon égni az elmúlt tíz évben.

Ami az Idurut illeti, a jövőre tízéves zenekar eddig négy nagylemezen és számtalan turnén bizonyította már be, hogy méltán tekinthetünk rájuk az ország, és főképp a fővárosi klubélet egyik leginkább megbízható pontjaként, amihez az egyes dalok fogóssága mellett nyilván hozzátesz az a szabadszájúság is, melynek révén azok is megjegyezték Szalkai Tibor csapatát, akik korábban nem hallottak róluk. Pedig az Idoru dallamközpontú, gyors váltásokkal tarkított hardcore/punk keveréke az eltelt években sem veszített lendületéből és fogósságából, sőt, az általuk kitaposott saját út juttatta el idén a srácokat második Fonogram-díjukhoz, amely méltán bizonyította, hogy egy banda kiadói háttér nélkül is lehet sikeres, megbecsült.
 
Ennek jegyében persze merésznek hangzik az is, hogy a Petőfi Rádióba is csupán egy zenekari e-mailes megkeresés előzte meg azt, hogy I’m Moving On a tavalyi év egyik legnagyobb slágere lehessen, ám épp ez a pimasz öntörvényűség az, aminek köszönhetően biztosra vehetjük azt is, hogy a PeCsa színpadán egy lendületes koncertet láthatunk egy ereje teljében levő hazai zenekartól.