Interjúk : 2014/ Rolling Stone 2: Amy Lee: Visszatérés az útra |
2014/ Rolling Stone 2: Amy Lee: Visszatérés az útra
Amy Lee az „Aftermath”-ról és az útra való visszatéréséről
Az Evanescence frontasszonya készül, hogy visszatérjen a rivaldafénybe
Ha azt hitted, hogy mindent tudtál Amy Lee-ről, elmondhatjuk, hogy valószínűleg nem voltál elég figyelmes. A legnagyobb köröket már leírt az Evanescence-ben, ahol ő volt a középpont. Most újra bizonyította, hogy mindig és mindig tud valami újat felmutatni - alig győztem ezekről kérdezni. Így tettünk. A Rolling Stone interjú első részében Lee mérlegelte a jövőjét a zenekart illetően, és elmesélte, hogy anya lett, és hogy az első önálló albuma augusztus 25-én jelenik meg, és az Aftermath címet viseli. Most, a második részben arról beszél, hogy telt a múltban a pihenése, írt új dalokat, és most szólóban mutatkozik be.
„Egy csomó dolgot el szeretnék mondani, azt hiszem” – kezdi nevetve – „Már egy jó ideje nem adtam interjút”
Az Aftermath zenéje teljesen eltér az Evanescence-étől. Szándékosan, vagy hogy az eredmény illjen a háborús történetet feldolgozó filmhez?
Teljesen mást szerettem volna. Nem szerettem volna, ha olyan lenne, mint az Evanescence, már csak azért is, mert szerettem volna egy újabb oldalamat megmutatni az embereknek. Ez idáig is írtam zenéket, de ezek annyira rólam szóltak, hogy nem szerettem volna, ha más is hallja, de a barátaimnak és magamnak már nem olyan izgalmas írni egy bizonyos ponton túl. Ez az első alkalom, hogy egy másik oldalamról mutatkozom be, és határozottan a játékra helyeződjön a hangsúly, mert az Evanescence-ben azonos érzelmeket írtam meg, de instrumentálisan. Nem szerettem volna átmenni mainstream-be, mindig úgy éreztem, hogy egy bizonyos ponton túl az Evanescence igazán a lelkem és a szívem része, de nem slágerbanda. De ugyanakkor egy csomó idő elment a kiadó kívánságaira, igényeltek egy kislemezt, egy rádióban lejátszható dalt, mindenféle dalokat. Ez jó volt, de nem adott szabad kezet a dolgokhoz, és egy részét tudtuk a művészetnek megmutatni, mert a dalok amiket írtam, úgy hívtam, hogy három ezek közül töltelékdalok, a legtöbbjéből viszont többet lehetett volna kihozni. Egyre több zenét hallgatok, ami hatással van rám. Egyik kedvencem az arab zene, furcsa dolog, hogy egy szexi tánczene és a többi is – én nem is tudom, hogyan, de feltölt.
Várj, van egy arab dal az albumon?
Én nem énekelek arabul. Olyanok ezek, mint: „szükségünk van egy dalra, aminek világzene beütése van”, de végül is ezt a dalt nem használták fel a filmben. Ezek az én, Dave Eggar és a többi munkatárs, mint Chuck Palmer sokat tett az ütős részekben, no meg a mérnöki és a termelő folyamat dolgaiban. Különben is, ez a dobalapjára lett az egész ráépítve, és volt egy srác, aki egy oud nevű hangszeren játszott, ez amolyan régimódi lant vagy mandolin, vagy valami olyasmi. És Dave vezette az egész dolgot, mondta, hogy olyan, mint Malika Zarra énekelne, aki nagyon klassz, és most átmegy egy másik szobába, ötletet meríteni belőle”
Szóval ez a lány, akinek fogalma sincs, hogy ki vagyok, úgy gondoltam, hogy „Írtam egy dalt angol nyelven, és tudom, hogy te beszélsz arabul, felhasználnád az alapját, csak annyi kellene, hogy fordítod, ahogy csak lehet, énekhez?” Szóval ő eljött, és és a gyönöyrű hangjával énekelt kábé 20 percet. Ezt megcsináltuk kétszer, én feljegyeztem néhány részét, és egyéb dolgot és hazamentem, ellenőrizni, élőben milyen a stúdiómban. Én azóta egyszer sem láttam, csak a hangját hallottam, és csodálatos pillanatok voltak ezek, úgyhogy ezek biztosan visszaköszönnek a dalokban. Olyan volt, mint egy cseresznyeszedés. Valószínűleg nulla értelme lesz, mert a Sigur Rós-hoz sem fog érni. De ha a munka meghaladja a művészt egy kapacitásban, az igazán nagyon csodálatos.
Milyen hatással voltak rád a producerek, akikkel együtt dolgoztál?
Csak én vettem részt ebben a munkafolyamatban: annyira megszoktam már, hogy magam keverem az énekrészeket a dalokban, és hogy részt veszek a termelő és felvételi szakaszban, hogy ez nekem nagyon természetes volt. Vicces, de furcsa is volt, hogy elkészítettük ezt a dallamot és egy csomó egyéb részletet az énekében, és körülépítettük a dalt. Az egész egy élmény volt, olyasmi, mint egy üres doboz, amit telepakolunk, és mivel mi szerettünk dolgozni Dave-vel, mert mindig azt mondta hogy „Tudom, hogy egy srác hogy játszhat..”, és ő sokszor elnevezte az instrumentális részeket, de nekem soha nem árulta el ezeket.
Tehát amikor alkottál, nem gondoltál a régi dolgokra?
Csak a pozitív gondolatokat engedtem jönni, mint amikor írtam a „Lockdown”-t. Amikor elkészültem, arra gondoltam, hogy „Tudod, mikre van szükséged? Dobokra és girárra.”. Szóval a múlt visszatért a kreatív folyamatba, mert amikor egyedül összpontosítok, figyelmeztetem magamat, és ez folyton a filmre terelte a gondolataimat. Teljesen belémgyökerezett már ez. A mantrám az volt, hogy ha azt csinálom, amit szeretek, akkor mindenki szeretni fogja. Nem gondoltam arra, hogy mindenkinek olyanra lenne szüksége, amit az emberek csak kritizálni fognak, mert arra van szükségük. És amikor minden rendben van körülötted, megpróbálod megkérni az embereket, hogy ezt értsék meg, de végül lesz néhány ember, aki ezt nem tudja elfogadni, mert kedvesen fogadják, majd később dühösek lesznek, és emiatt rosszul érzed magad. Büszke vagyok, hogy meg tudom hallgatni a dalaimat, sőt elmondhatom, hogy tetszik is. Mindig élvezem.
Vannak olyan terveid, hogy élőben előadd a dalokat?
Még nem gondolkodtam rajta. Teljes lenne a dolog, és talán lesz róla szó. Van néhány kiseb dal, amit érthető okból eltettem, és élőben eljátszva, mint a „Find A Way”nagyon szórakoztató lenne. Az egész karrieremet felügyeltem, végig a turnékat beleértve, és ez az én részem. Sokszor játszottam a rajongóimnak élőben, és nagyon értékelem a lehetőséget, hogy meggyőzhettem az embereket, sokszor első alkalommal. Ez a legjobb dolog a világon.
Amikor végeztél, nem gondoltál arra, hogy mit fognak gondolni az emberek?
Hogy érdekel-e? Nos, mindig jó, amikor kedvelik. De soha nem fogom a zenélést abbahagyni. Úgy gondolom, hogy a zeneipar elárasztott lett, és mindig, ami kijön, néha csak egy összekreált műdolog. Az egyetlen, ami motivál, hogy valódi legyek, és ha én olyat teszek, amit szeretek, akkor azok az emberek fogják szeretni, akik azt szeretik, mint amit én.
Észrevetted, hogy megváltoztál a régebbi önmagadhoz képest?
Ez vicces, mert folyton ez jut eszembe. Amikor a Fallen történt, és gyorsan 21 éves lettem, nagyon undok lettem, amint a figyelem középpontjába kerültem, megfáradt és üres voltam. Az én életem nem érdekes, nincsenek különleges képességeim. Szeretem a zenét, szeretek rajzolni, és még van egy csomó más dolog, amit szeretek (nevet). Erről egy órán keresztül tudnék beszélni, de inkább beszélgessünk másról!
Mit szólsz hozzá? Nem titok, hogy helyet kaptál a metrón, amikor terhes voltál…
Ó, tudod, amikor terhes vagy, szükséged van arra, hogy leülj. De nem mondhatod azt az embereknek, hogy adják át a helyüket. Soha nem mondtam. Az illem szerint bírd, ameddig tudod, majd kétségbeesett arccal simogasd a hasad, és ekkor odaadják a helyüket. Általánosságban elmondhatom, hogy a New York-iak nem bunkók.
Forrás: http://www.rollingstone.com/music/features/amy-lee-on-aftermath-and-returning-to-the-road-20140814
Ford: Kriszta © www.evanescence.gportal.hu
|